ToPa

Reggel 8-kor kivertek az ágyból. Csöppet kezd karikás lenni a szemem, megint emo-sodom, festék nélkül.

Lényegtelen.

Az volt, hogy le kellett menünk vidékre, nem messzire, de kellett. Kinézek, és hhuuuhh. Minden tiszta jég. A kocsi meg.... Sebaj, felöltözés tipli le, ahogy kilépek a járdára, zsupsz. Hah, de nem. Megkapaszkodtam. Elbalettoztam a kocsihoz, azzal a feltett szándékkal, hogy én azt majd jól letekarítom. Naná. Ahogy a kocsi üvegére nyomtam a kapirgát, csúsztam el.
Bevallom szakadtam a röhögéstõl. Ilyen profi baletett, sehol nem látni, mint amit én elõadtam.

Ezek után anyu bevágta magát a kormány mögé, és elindultunk. Pesten egész jól lehetett menni.
Majdan kiértünk "vidékre". Földút. Hujjuj. Az betyárosan kemény volt.
Egy jól irányzott kanyarban, benéztünk az árokba. Ez már azok közelében volt akikhez mentünk.
Én ki. És elindulok az ismerõsök háza felé. Az újonnan tanult koreográfia szerint. Sikeresen odaértem.
Visszafelé, jöttek velem, meg pár szép nagy darab szomszédbácsi.
Anyu ott vár minket a kocsiban, árokban. Ez a négy kolusszus beáll a négy sarokra, (én csak nézek).
Anyu meg kikiabál: - Üresbe tegyem?
Válasz: - Tedd ahová akarod!
Ezzel megfogják a kocsit, anyustúl és kirakják az útra.

Na jó Ww bogár, meg kis árok, de.....

Elöszõr meglepõdtem, aztán elkezdem veszettül röhögni. Aminek egyensúly vesztés lett a vége, és placss.

Bírom az ilyeneket, de most megint szétfagytam.

De már itthon vagyunk.