Befejezett blog!!!!!!
Nyafi helyecskee..
Segíítsééééggggg!!!
Tudna vajon valaki? Akarom igazán? Van értelme?
Mi?? Mit??
Nagyon fáj..
Nehéz leírni az érzést.. próbálok vidám maradni, meg az ami vagyok..ahogy szeretem magam.. de felörölt..
Meg akarok nyugodni..
De az idegességtõl ki-ki csordul a könnyem..
Belefáradtam hogy tartom magam.. de tudom hogy igazán más lehetõségem nincsen..
Fáj a fejem napok óta.. ott..
Ginek meg mindenkinek azt mondtam elmúlt.. de nem.. ez fáj.. folyamatosan és tompán..
Sok..
Fárasztó..
De mutatnom kell.. Hogy nem adom fel.. Hogy nincs baj.. hogy ne ijedezzenek.. ijedt vagyok én igy is eléggé.. nem akarom hogy.. hogy.. az nekem még plusz teher ha õk is idegesek.. Már csak pár napot kell kibírnom..
A könnyeim nyomát eltüntetni.. Nem mutatni...
De néha meg nem tudom mit rinyálok.. másnak nagyobb baja van..de za nem engem nyom..nem az én bajom..
Persze mindenkié a legnagyobb..
De én nem igy gondolom..
Másé nagyobb lehet mint az enyim.. de ez nekem fáj.. nekem nehéz teher...
Néha úgy kérném itt blogolon is a kötekedõket hogy hagyjanak már.. Sok ez nekem.. Agyvérzésbe akarnak ölni.. Vagy mi van?
Hogy esély van-e rá?
Persze.. Nem véletlen mondta a doki hogy probáljak minden stresszt kerülni.. hogy nem írom ki..
Nincs értelme.. nem értenék, rinyának vennék.. ismét csak támadási felület lenne..
*könnyefolyik*
hát tessék.. idegileg ki..
de ezt nem szabad.. Gi akkor morc lesz.. és akkor...áhh.. megért.. de én nem akarom.. Baromság sírni de ez nem tudom visszatartani.. a fájdalom és az idegesség kinyomja.. Nem tudok ellene tenni..
Meg kell nyugodnom mielött hazaér.. Eltüntetni a nyomait...
Nevetek a világra.. De nevethetnékem van.. belül hiába fájok rettegek.. Mosolyogni, nevetni jó.. azt szeretem..
De..
Most nehéz.. Ez fáj.. kikészít..
Mármint nem nevetni nehéz.. az könnyû, és segít..
Ez a bizonytalanság.. annyira nem tudom mi legyen. mi lesz.. tudom hogy mit hogy kéne tennem..de az sajnos nem megy.. Igy tudom hogy az életemmel játszom..
Táncolok egy kard élén..
Nyugodtnak látszom.. elterelem a figyelmem.. probálom.. de nagyon "nehéz".. mintha NagyTomi ülne a mellkaosomon..
Ez rémes..
Ennél még a biztos is jobb..
Annyira.. áhh.. Tudom hogy nem kéne csinálnom.. de ellenálni nehéz.. fõleg most.. Most pont kell..
Vajon adom az életemet cserébe az ostobaságomért? Azért mert...... mert már nem bírok küzdeni..
Feladtam?
Nem adtam fel én tudom..
A remény hal meg utoljára nem igaz?
Hát reménykedem hogy nem nyírom ki magam..
Az anyja nyugtatgatta, simogatta. Felsegítette, kézen fogta, hogy elviszi doktor bácsihoz, aki majd segít neki.
Elindult vele.
Az ajtóban azonban a mostohába és a kutyába ütközötek. A kutya csoválta a farkát, de a fiú már nem hitt neki. Lemerevedett.
A mostoha ellökte õt. Anyját kezdte ütni. Õ csak nézte. Majd felállt hogy megvédje, inkább õt, neki már ugyis mindegy mi lesz még, csak az anyját ne.
Egy pofon visszalökte a falhoz. Az anyja védekezõleg elé állt. Csitítgatta a férfit.
Majd kedves lesz hozzá. Igen. Az. Mindent megtesz amit akar. A férfi nem mozdult, majd döntött.
A mostoha beküldte az anyját a szobájába, a gyereket pedig aludni. Bekísérte a szobájába, megvárta még véresen, mocskosan lefekszik az ágyba. Mielött kiment, a kutyát is beparancsolta a fiú szobájába és rájuk zárta az ajtót.
Sötét volt. A fiú hallotta a kutya lihegését. Nem mert mozdulni. A sötétbe meresztette a szemét. A kutya az ágy mellett feküdt.
*Átkozott dög. Átkozott*
Nem mert elaludni. Folyamatosan az állatot nézte. Félt tõle.
Szinte reggel volt mire elaludt.
...............................................................................................................
Próbálta élvezni a szünetet. De nem mert levetkõzni. Nem szerette ha kérdezgetik, ha sajnálják, szánják. Nem volt rá szüksége. Inkább szórakozni akart, olyan lenni mint a többiek.
Játszott.
Hazament kosarazás után.
Mikor a kilincshez ért a keze már rosszul volt. Lassan ment be, mindenre készen.
A mostohája a konyhába feküdt. Aludt. Valamiért ott a földön. Az anyja fölötte állt, egy barátnõjével. Oldalra nézve böröndöket látott..
Az anyja csendre intette.. Suttogva mondta.
- Elmegyünk. Gyorsan. Nem fog többé bántani.
Megijedt. Nem tudja miért, de megijedt, félt. Elképzelhetetlennek tartotta hogy el lehet szakadni tõle.
De nem gondolkozott tovább. Futottak. Elfutottak.
Egy számára ismeretlen helyre mentek.
És nem volt ott a mostoha, este sem jelent meg. Élvezte anyja közelségét, hogy most az õvé, hogy öleli, babusgatja.
Este lefekvés után, azonban nem bírt aludni.
Szemmel tartotta. Figyelte.
Hogy mit? Hisz nem volt ott semmi és senki.
Fel nem foghatta hogy ennyi. Hogy nincs tovább.
Igy éber maradt.
A kutya ugrott.
Hirtelen, elképesztõ sebeséggel. Nem látta a kutya mozdulatait, csak a nagy fogakat amik felé közeledtek. A fehéret látta. Azt a fehér hegyes "valamit".
Az elsõ rémület értetlenségbe váltott, csak egy pillanatra. Hirtelen, önkéntelenül emelte fel a kezét védekezõleg. Az ösztönei átvették az uralmat. Talán sikított is. Nem tudta mit tesz.
Ez mind pillanatok alatt történt.
Majd megérezte.
Hallotta. Vagy csak képzelete játszott vele.
A fogak a kezébe martak. A bõr megfeszült majd átpattant, a hús ropogott ahogy a fogak mélyebre mentek, ahogy haladt át a rétegeken. Hallotta. A csontnál érezte hogy megakadnak.
Könnyei kicsordultak.
Nem érzett fájdalmat. Nem fájt. Félt. A félelem az ijedtség az elkeseredettség erõsebb volt. Nem hitte el.
A kutya megrántotta, aztán már fel sem fogta mi történik. Akkor eszmélt fel mikor elengedte.
Visszahívták.
Könnyei keresztül nézte a karját. A vöröset. Vért. Remegett érezte hogy izzadság folyik rajta. Nem mozdult.
*Hogy teheti ezt? Ez a kutya nem tudja hogy rosszat tesz? Nem tudja hogy nekem ez fáj, ez nem jó? Hogy tehet ilyet? Hogy hallgathat egy ilyenre? Az állatok ostobák!!!*
Mostohája hangját hallotta.
- Megtanuljátok hogy ki parancsol nektek. Hol a helyetek. Te kis büdös kolonc. Semmire nem vagy jó. De én majd megnevellek, anyáddal együtt.
Sarkon fordult és elment a kutyával.
Egyedül maradt. Letörölte könnyeit. *Megbuktam. Megbuktam. Ha nem fáj miért sírok? Nem lenne szabad. Gyenge voltam. Megbuktam.*
Elkeseredett de leginkább dühös volt. Mostohájára, a kutyára, de leginkább magára. Magára. Fort benne a düh.
A kezét a sebére tette, majd rászorította. Szorította. *Nem is fáj!!!! Te meg sírsz ,te kis hülye!! Szégyen vagy!! Gyenge!!* Teljes erejével, dühével szorította a sebet. Nem a vérzés miatt, hanem hogy fájjon, de nem fájt.
Mikor az anyja hazajött még mindíg azon a helyen volt. A sebét szorítva, némán, vérben ülve, maga elé bámulva.
Utolsó kommentek