ToPa

A kutya ugrott.
Hirtelen, elképesztõ sebeséggel. Nem látta a kutya mozdulatait, csak a nagy fogakat amik felé közeledtek. A fehéret látta. Azt a fehér hegyes "valamit".
Az elsõ rémület értetlenségbe váltott, csak egy pillanatra. Hirtelen, önkéntelenül emelte fel a kezét védekezõleg. Az ösztönei átvették az uralmat. Talán sikított is. Nem tudta mit tesz.
Ez mind pillanatok alatt történt.
Majd megérezte.
Hallotta. Vagy csak képzelete játszott vele.
A fogak a kezébe martak. A bõr megfeszült majd átpattant, a hús ropogott ahogy a fogak mélyebre mentek, ahogy haladt át a rétegeken. Hallotta. A csontnál érezte hogy megakadnak.
Könnyei kicsordultak.
Nem érzett fájdalmat. Nem fájt. Félt. A félelem az ijedtség az elkeseredettség erõsebb volt. Nem hitte el.
A kutya megrántotta, aztán már fel sem fogta mi történik. Akkor eszmélt fel mikor elengedte.
Visszahívták.
Könnyei keresztül nézte a karját. A vöröset. Vért. Remegett érezte hogy izzadság folyik rajta. Nem mozdult.
*Hogy teheti ezt? Ez a kutya nem tudja hogy rosszat tesz? Nem tudja hogy nekem ez fáj, ez nem jó? Hogy tehet ilyet? Hogy hallgathat egy ilyenre? Az állatok ostobák!!!*
Mostohája hangját hallotta.
- Megtanuljátok hogy ki parancsol nektek. Hol a helyetek. Te kis büdös kolonc. Semmire nem vagy jó. De én majd megnevellek, anyáddal együtt.
Sarkon fordult és elment a kutyával.
Egyedül maradt. Letörölte könnyeit. *Megbuktam. Megbuktam. Ha nem fáj miért sírok? Nem lenne szabad. Gyenge voltam. Megbuktam.*
Elkeseredett de leginkább dühös volt. Mostohájára, a kutyára, de leginkább magára. Magára. Fort benne a düh.
A kezét a sebére tette, majd rászorította. Szorította. *Nem is fáj!!!! Te meg sírsz ,te kis hülye!! Szégyen vagy!! Gyenge!!* Teljes erejével, dühével szorította a sebet. Nem a vérzés miatt, hanem hogy fájjon, de nem fájt.
Mikor az anyja hazajött még mindíg azon a helyen volt. A sebét szorítva, némán, vérben ülve, maga elé bámulva.