Ti csillagok, ti árva csillagok,
Én is talán testvéretek vagyok.
Mert az a sorsom, ami a tiétek:
Égek, kiégek, ahogy ti kiégtek.
Nem üstökös, parányi szürle bolygó,
Magányos éjí vándorhoz hasonló.
Úgy járom itt lent ezt a földi pályát,
Ahogy ti fönt a kék ég Szaharáját.
Nem tudva merre, meddig, hova, honnan,
Társtalan úton, bús rabszolgaságban
Keringve egy kegyetlen Nap körül,
Ki nyomorunkon meg nem könyörül,
Fényt gyéren ad csak, fukarul melenget,
De lángoló ölébe bé nem enged,
Tüzes ostorral kerget menni, menni,
S nem hagy pihenni, nem hagy megpihenni.
Ti csillagok, gyötrõdõ csillagok,
Én is talán testvéretek vagyok.
Mert nyögöm én is ugyanazt az átkot,
Mely titeket ver, csillagmiriárdok.
Nem szabadulunk a babonás körbül,
Utunk alattomosan visszagörbül.
Rajta hiába robogunk tova,
Nem érkezünk meg sehova.
Százezer éves, egy napos, egy órás
Meddõ keringés, szédült forgolódás,
S én is, ti is, mint könnyû kis pihe,
Beleveszünk a szörnyû semmibe.
Ti csillagok, haldokló csillagok,
Én is talán testvéretek vagyok.
Jó éjt, reggelt.
Heltai Jenõ verse.
Utolsó kommentek